Haja fekete volt, mint az éjszaka, szeme éles, mint a macskáé, termete csöpp,
ereje azonban annál nagyobb.
Történt aztán egy szép napon, hogy az ébenhajú kis nő lelkében nőni kezdett
valami. Nőtt, nőtt, nőddögélt, amíg egyszer csak már akkora nagy lett, hogy
nem fért el belül. Kopogtatni kezdte a lány mellkasát.
-Engedj ki! Engedj ki!
A lány eleinte nem értette kicsoda micsoda is kopogtat és kiabál onnan belülről,
de ajtót nyitott neki, s azt kérdezte:
- Hát te ki vagy?
- Én vagyok a Mesélni Vágyás! - mondta a kis manó, aki eddigre már ki is mászott.
- Mit szeretnél tőlem? - kérdezte a lány.
- Azt, hogy a barátom légy, a zsebedbe tégy, és valahányszor időd van elővegyél.
Cserébe megtanítalak mesélni. - mondta a manó.
- Rendben van. - mondta a lány - Van itt hely bőven, s zsebem is van, ha másutt nem
hát a táskámon, ha messzire megyek majd a vállamra vetlek.
S úgy is tett.
Teltek múltak az évek, a kis nő és Mesélni Vágyás egyre több időt töltöttek együtt.
A manó mesélt, Ébenhajú hallgatott...mígnem egy szép napon azon nem kapta magát,
hogy ő is mesélni akar.
Akkor aztán együttesen úgy döntöttek, hogy ahol csak lehet mesélni fognak:
nagyoknak és kicsiknek, óriásoknak és apróknak, bátraknak és félszegeknek,
hátha bennük is elkezd nőni, szépen lassan nőddögélni egy másik kis manó.
S, hogy emlékezzenek hol is meséltek és kinek, blogot kezdtek írni kalandjaikról...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése